Margaret Atwood - A szolgálólány meséje

Kiadás: Jelenkor, 2017

Első Megjelenés: The Handmaid’s Tale, 1985

Oldalak száma: 496

Fordító: Mohácsi Enikő

Fülszöveg:

„A regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat.

A Booker- és Arthur C. Clarke-díjas kanadai írónő kultuszregényéből – a világhírű Nobel-díjas angol drámaíró, Harold Pinter segítségével – szokatlan gondolati mélységeket feltáró film is készült.”

Még egy olyan kemény rendszerben, diktatúrában is át lehet vágni a szabályokat, és lehet lázadni, mint amilyen a könyvben szereplő Gileádé. Ezt ne felejtsétek el.

A történetet Fredé meséli el nekünk. A saját történetét…

Három síkon folyik a mesélés. A jelen, ahol a zárt társadalomban ő is egy azon szerencsések közül, akiknek lehet gyermeke, szolgálólány a parancsnoknál.
Az előtte eltöltött időszak, az átnevelés, ahol felkészítették őket az új életükre, és a múlt, amikor ennek a rendszernek még híre sem volt, vagy éppen csak kialakulóban volt.

A disztópiák ijesztőek, ez a feladatuk, de ez túltesz minden eddigi könyvön, talán azért mert ez tényleg hihető. Az ember el tudja képzelni, hogy egyszer akár az ő társadalmával is megtörténhet egy ilyen átalakulás. Jön valami katasztrófa és ez lesz rá a megoldás.
A történet még valóságosabb így, hogy egy piros ruhás meséli el nekünk, hogy egy „túlélő” mondja el, valaki, aki benne élt. Ettől lesz olyan, mintha valóban létezne ilyen hely. És ki tudja…
Persze minden rendszerben vannak olyanok, akik jól járnak, és nem érinti őket igazán a változás, és vannak olyanok, akik megsínylik.
Ebben a történetben viszont mindenki áldozat a maga módján. nincs szabad élete senkinek, nem hagyhatják el a várost, a közösséget. Minden kihágásért büntetés jár, és sokszor azt sem lehet tudni, mi is számít kihágásnak.
Egy „letűnt kor” felekezeti tagjának lenni, tudósnak lenni, vagy egyszerűen csak lázadni a jelenlegi rendszer ellen.

Atwood az egyébként is nyomasztó jövőképet még nyomasztóbbá tette számukra azzal, hogy a karakterek soha nincsenek biztonságban, mindenki ellenük van, és senkiben nem bízhatnak.
Csak a történet vége felé kapunk képet arról, hogy ebben a sötét, és sivár jövőképben is van egy kis szín. Hogy vannak eldugott helyek, és még sem minden csupán fekete.
A vége pedig egyszerre felemelő, és ijesztő. Mi lett vajon Fredé sorsa? Az írónő ezt teljességgel ránk bízza.

Nem gondoltam volna, hogy az olvasói válságomból ez a könyv fog kirángatni, de úgy tűnik, hogy ha legközelebb nem köt le egyetlen olvasmány sem, akkor egy disztópiát veszek kézhez, mert ez lebilincselt és magába szippantott az első laptól az utolsóig.