Jo Nesbo - Denevérember

Kiadás: Animus kiadó, 2012

Első Megjelenés: Flaggermusmannen, 1997

Oldalak száma: 384

Fordító: Petrikovics Edit

Sorozat: Harry Hole

Fülszöveg:

„Az ausztrál tengerparton holtan találnak egy fiatal norvég nőt. Megerőszakolták és megfojtották. Harry Hole, az oslói rendőr-főkapitányság nyomozója Sydneybe utazik, hogy segítségére legyen ottani kollégáinak. Bár a vendéglátók csak jelképes szerepet szánnak az idegen nyomozónak, Harry alaposan belekeveredik az ügybe. S miközben az őslakos legendák halált hozó denevérembere után kutat, megismeri a többmilliós város sötétebb oldalát, a prostik, stricik, drogdílerek világát. És találkozik a megölt lány kollégájával, a gyönyörű, vörös hajú Birgittával, aki Harry számára hamarosan többet kezd jelenteni, mint egy egyszerű tanú… „

Harry Hole első esete, amit velünk is megoszt az író.

Mivel nem sorban olvastam a könyveket, még csak most jutottam el oda, hogy megismerjem, hogyan is kezdődött ez az egész.

Tetszett az első rész, itt kezd kibontakozni Harry Hole karaktere, és bár nem hozza a későbbi részek hangulatát még ez a könyv, attól még élvezetes.

Nincs az az igazán sötét hangulata, amire az ember azt mondaná, hogy na ez skandináv krimi.

De ez nem is baj jelen esetben, hiszen Ausztrália napsütötte területén járunk, ahol igenis nagy a bűnözés, és nem álomvilág, ahogy sokan gondolják.

A bennszülöttek, és a betelepült fehér ember közti kapcsolat, és súrlódás adja a történet lényegét.

Már itt is sok szereplőt felvonultat az író, és látszik, hogy tud velük bánni, jól hozza a különböző karakterek személyiségeit, a motivációkat.

És a gyilkossági indítékok már itt is elég elborultak, látszik, hogy a pszichológia az, ami igazán érdekli Nesbót.

Itt még a romantikával is jobban bepróbálkozik, ami később annyira már nem lesz rá jellemző, az eddig elolvasott könyvek alapján annyira. Bár egy apró szál mindig marad rá.

A gyilkos karaktere illetve motivációja nagyon tetszett, annak ellenére is, hogy elég beteg…

Nekem nagyon tetszett ez is, bár hangulatában teljesen eltér a sorozat többi részétől, ezt nem lehet a szemére vetni az írónak.
Első próbálkozásnak mindenképp tökéletes volt, és mint tudjuk, ennél már csak jobb lett.

Utolsó mondat:

„„Harry megragadta a narancssárga fogantyút a mellkasa jobb oldalánál, és határozott mozdulattal meghúzta a kioldózsinórt, és számolni kezdett.

- Egy, kettő…”