Kiadás: Könyvmolyképző
kiadó, 2014
Első megjelenés: City of Ashes, 2008
Oldalak száma: 416
Fordító:
Kamper Gergely
Sorozat: A Végzet ereklyéi
Fülszöveg:
„Clary Fray
másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi
számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja
varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg
tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb
barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat – főleg nem
jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy
segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t,
aki talán őrült, bizonyosan gonosz – ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet
Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t
gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja
mellé áll?”
Még mindig nem dobtam hátast a csodálattól, de
határozottan jobbra sikeredett, mint a sorozat első része.
A stílusa még mindig olvasmányos, lehet vele
haladni, és ez nagy előnye a regénynek. Az írónő képes arra, hogy úgy írjon,
hogy az olvasó előtt megelevenedjenek a dolgok, de a karakterekben nem igazán
erős. A Pokoli szerkezetek trilógiában már sokkal jobban bánik a szereplőkkel,
de itt még nem megy neki
Az inkvizítor és Jace közötti feszültség az egész
regény mozgatórugója, itt már nem is annyira Valentine volt a félelem/ izgalom
mozgatója, hanem a két szereplő közötti harc. Ez nem rontott az élvezeti
értéken, de egyértelmű volt, hogy az Inkvizítor sajátos okok miatt haragszik, és
ez volt az ok is, ami miatt Jace-re haragudott.
A regény legjobban kidolgozott része a hajón megírt
csatajelent. Pörgős, akciódús, és teljesen jól megírt rész lett, de ez sovány
vigasz volt csupán az addig elvezető útig. De tény, hogy a nagy harc, mint
jelent jól sikerült, ezt nem lehet elvenni tőle.
Bár közben is voltak apró részletek, amik igazán
ötletesre sikeredtek. Mint például a Malakiás-konfiguráció vagy a különböző
démonok.
Clarytől és Jacetől még mindig a falat kapartam
olvasás közben, ha megtehettem volna, átlapoztam volna minden részt, ahol ők vannak.
A dráma kettejük között, (Tudniillik, hogy elvileg testvérek) cseppet sem
drámai. Egyszerűen a szenvedésük annyira hiteltelen, hogy az már fizikai
fájdalmat okoz szinte, de a Clary és Simon közötti szerelmi… szenvedés sem üt
annyira, mint az írónő tervezte.
Simon…
Oké, mondjuk ki. Cassandra képtelen ártani a
gyengébb férfi karaktereinek. Ugyanezt eljátszotta Jemmel is a Pokoli
szerkezetekben. Nem hagyta meghalni, néma testvér lett belőle, aztán meg
halandóként látjuk ismét.
Itt is ugyanez történt csak pepitában még.
Simon vámpír lett az előző rész beli kis affér
miatt, de persze iszik egy árnyvadász véréből, és máris nem szenved a kriptaszökevények
sanyarú sorsától.
Alapvetően még mindig nem lopta be magát a történet
a szívembe, és nem is fogok a harmadik rész után kapni rögtön, de idővel be
fogom fejezni a sorozatot, főleg kedvenc boszorkánymesterünk miatt. Magnus Bane
még mindig a kedvenceim között van.
Idézet:
„ – Ez azt jelenti, hogy farkassá változol, és
megeszel?
– Azt biztosan nem. – Luke felállt, és a kukába
dobta az üres dobozt. – Rágós lennél, és nehezen emészthető.
– Viszont kóser – jegyezte meg vidáman Simon.
– Feltétlenül bemutatlak néhány zsidó lükantrópnak.”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése