Kiadás: Könyvmolyképző kiadó, 2015
Oldalak száma: 416
Sorozat: Ellopott élet
Fülszöveg:
„Jana Robins tizenöt éves, Lipcsében él, és számára az élet az iskolát, a legjobb barátját, vak házvezetőnőjüket és állandóan dolgozó, elérhetetlen apját jelenti.
De egy nap minden megváltozik. Kiderül, hogy mindez csak látszat. Megpróbálják elrejteni előle a világ valódi arcát. Egy olyan világét, ahol az emberek mellett különleges lények őrködnek.
Mindenkinek van egy előre elrendelt sorskulcsa, aminek be kell teljesednie az élete során. De vajon mi az élet értelme? Föl lehet lázadni az előre megírt jövő ellen?
Mi történik, ha a szerelmed talán az ellenséged?
Jana útra kel, hogy megfejtse a világ rejtélyeit, és múltja ádáz titkát. De megpróbál rájönni arra is, mit érez a két fiú iránt, akikre a lelkét is rábízná. Lehet-e barátságból szerelem? Vagy épp az ellenségből lesz a kedvesed?
A regény az Ellopott élet sorozat első kötete, az Aranymosás pályázat egyik nyertes műve.”
Szerintem:
Adott az alapfelállás, miszerint Jana jól át lett verve. Az apja nem mondta el neki, hogy mi is ő, és mi várhat rá, persze mindenki üldözőbe veszi a lányt, és ha nem is kiiktatva akarják látni, de mindenképp semlegesítve.
Az apuka javára legyen mondva, hogy a végkifejletre talán még ő sem számított.
Az alapsztori ismerős lehet, mondhatni remek YA alapanyag.
Demi Kirschner pedig úgy nyúlt ehhez az anyaghoz, ahogy még nem olvashattuk.
A kis felépített világa remekül működik, amennyire kérdés megválaszolásra kerül a regény végére, ugyanannyi kerül a helyére, amire a válaszokat tűkön ülve várom.
„A sorsodat Te sem kerülheted el”
Mit tennél, ha lenne egy kulcsod, egy feladatod, amit nem kerülhetsz el, de az értelmezése több féle is lehet? Ebben a világban ez teljesen normális, kivéve persze Janának, aki csak belecseppen a dolgok közepébe. és még nem is tudja, hogy mi vár rá.
„Megmentek egy sötét, elveszett lelket azzal, hogy ráveszem, tegye meg élete egyetlen önzetlen cselekedetét.”
A történet logikusan van felépítve, és végig izgalomban tartja az olvasót, még akkor is, mikor épp nem történik semmi, mert tudjuk, hogy az a vihar előtti csend.
A történet elején még egy átlagos városi lány történetét olvassuk, aztán hirtelen belecsöppenünk egy világba, ahol a falon kémkedő lények mászkálnak kaméleonokként, és félvér lények az emberek vigyázói. És ennek az egész szervezetnek a feje egy nagyon furcsa férfi, akiről még jócskán van mit megtudnunk.
Maga Krakkó remélem, hogy a későbbiekben még jelentősebb szerepet kap, kíváncsi vagyok, hogyan ábrázolja az írónő a várost.
A leíró részek egyébként kifejezetten jól sikerültek, minden karakter és minden tégla a helyén volt, az olvasó el tudja képzelni, hogy merre járnak a kedvencei, de mégsem szájbarágós az egész. Nem kellett fél oldalakat, oldalakat ugrani „ezt már egyszer olvastam” felkiáltással.
A karakterek közül nekem abszolút kedvencem Clifford és Axon. A zerkanok valahogy sokkal közelebb állnak hozzám, mint az ember szereplők.
De Oliver és Griffin harcai is élvezetesek, ahogy egymás idegeit és néha konkrétan fizikailag is gyepálják egymást. Szórakoztató volt.
Jana karaktere nem az a falat kaparósan idegesítő kis hiszti gép, de néha azért le tudtam volna keverni neki egy pofont. A reakciói, az érzelmei rendben voltak a helyzetekkel, és amint fiú került a közelébe ugyanolyan hormontúltengéses, mint a mai fiatalok. (Hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki eldöntheti magának.)
Griffin a védelmező hősszerelmes, akinek mindene Jana, és a legfőbb feladatának tartja, hogy megóvja Olivertől, noha a lány egy cseppet sem akarja ezt.
Oliver pedig tökéletes „gazdag pöcs” karakter, akiről később még érdekes dolgok kerülnek ki. (Nehéz spoiler mentesen írni erről a könyvről. :D)
Axon egy vadállat, (Szószerint) de néha úgy megölelgettem volna azt az apáskodó fejét.
Clifford pedig egy nagy plüss. Nem tudok rá mit mondani. A cukiságmérő határozottan kiakad tőle.
A végkifejlet egyszerre volt várható és meglepő. Néhány momentuma várható volt, néhány pedig nem. Ettől lett olyan eszméletlenül jó.
Összességében egyértelmű, hogy most rögtön azonnal akarom a folytatást. Nem bírom ki még x hónapig, hogy végre a kezemben tarthassam.
Újra el akarok merülni a zerkanok, sikoltók, kelebianok és onika világában.
Utolsó mondat:
„Oliver a húgát próbálta leszerelni a fiatal zerkanról, később ajándékot bontottak, egyszerre beszélt mindenki, és ez az este pont olyan, amilyennek lennie kellett.”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése